Szürkületben dübörög a zápor. Dübörög a bukóablakon, dübörök a földön, beleremeg minden. Halk s mégis hangos. Felráz és megnyugtat. Érces dallama símogat, körülölel, nem ereszt.
Nem ereszt már sosem, nem is akarom, hogy elengedjen eme fogság.
Az eső elnyomja szomorgó énekem. A vékony hangom, amelyet a cigarettaszagú ajkaimból préselek ki kétségbeesetten. Elnyomja hangom, elnyomja könnyeim. Elnyom mindent a dübörgő eső.
Kiabálj, ordíts, harsogd túl a láthatárt! Ne hagy senkit szóhoz, nyomd el a hangokat és a könnyeket.
Ne hagyd élni a virágot, ne hagyd élni a fát! Tápláld a folyót, hogy mindent elmosson az ár! Mosd át a földet, szívj ki minden életet, te éltemet adó gyönyörűség. És aztán adj nekem mindent.
Én is ezt teszem, szüntelen órák óta. Adok, kapok. Elveszek és elvesznek tőlem. Többet kapok, mint amennyit adok. Hisz enyém lehet ez a mennyei zaj, ez a világtalan messzeség, ez az eltelítő mélység.
Mert a dübörgést, a beteljesedést soha, senki nem veheti el tőlem. Még az eső áztatta világ sem.
