Maszk - 2. dal

A kislány vére, bizony, csapongani kezdett,

Felnézett a plafonra, kiutat keresve.

Eltűnik élet a pirospozsgás maszkból

Rúg egyet a hegedűn, csak még egyet, dacból.

Ejnye-ejnye, kislány! Neveletlen kölök,

A szerelmes hegedűmért mondtam már, hogy ölök?

Tágra nyílt szemekkel a férfi arcát lesi,

Leguggol a földre, s a törmeléket szedi.

Tessék, visszaadom. Nyújtja át a lomot,

A muzsikus a kezét nézve mélyről sóhajt nagyot.

Reménytelen eset. Pedig csak jó szándék

Vezetett még akkor, hogy szépüljön a látkép.

Szépüljön a látkép egy vándormuzsikussal,

Ki boldogságot oszt, és ragyog, mint a hajnal.

Az arcod is rémisztő. Mintha álarc lenne,

S egy gyönyörű, de szomorú arcot takarna be.

Vagy tévedek? A kislány hevesen ellenzi,

Ne aggódjon Uram, Ezt ön nem is hiszi.

Inkább menjünk innen, hosszú még a nap,

Világot kell látni, míg jő az alkonyat.

Azzal kettesben az erdő felé mentek,

Egyik kicsit távol, másik hőn sietve.

Maszk - 1. dal

A hajnal hamar eljött, a gyertyaláng kinyúlt,

A kislány ázott kézzel az arcához nyúlt.

- Újjászülettem - kiáltott fel,

Végül eldönti: Biza, útra kel.

Egy kisfiú ráköszön: Jó reggelt neked!

A kislány hangja viszont igen megrekedt.

Biccent egy gyorsat, s újra tovaszállt,

S lassan az út végén egy barlangot talált.

Lenn, a föld alatt lágy muzsika szólt,

Gyönyörű a hegedű, visong minden szót.

Dalolj hát nekem is! - Tétován kiált,

S a muzsikus a hegedűn egy hatalmasat ránt.

- Szép jó reggelt, kislány!  Hogyan aludtunk?

Az iskolátok fele nem erre az út.

- Iskola? Mi az? Eszik vagy isszák?

A muzsikus a hegedűvel ismét nagyot ránt.

- Az egy olyan otthon, hol sok barát vár,

Miközben hozzád száll a temérdek tudás.

Barátok…? a visszhang újraismétli,

A kislány ezt a szót nagyon rühelli.

Barátok? Ostoba! Nem létezik az!

Elveszi a hegedűt, s földhöz vágja azt.

döntés.

Sziasztok :D

A minap hatalmas ihletet kaptam egy történet megvalósításához. Mindezt verses formába burkolom, hogy szebb legyen.
Figyeljétek, olvassátok, szerintem megéri.

A történetet különösen Moussa Fatima Zahrának szánom/

Lektori munkákért hálám Fridunak :)

Bölcsesség

Lüktető szív, izzadó tenyér,

Éjszaka közepén a cigaretta ölén

Váratlan érzés lengett körül engem.

Érett, büszke, bölcsebb ember lettem.

Az fejlődés nehézkes kapuját kitártam,

A megvilágosodás fénynyalábját láttam.

Hívogatott csendesen: Erre vezet utad,

Vissza már nem léphetsz, csengett fel a tudat.

Nem lesz többé soha, sohasem gyermekkor,

Ez lesz a helyes: Gondoltam még akkor.

Nem lesz több szeplőtlen, ártatlan nevetés,

Nem lesz több bárgyú, reménytelen esés.

Lesz helyette munka, vértizzadó iga,

Kegyetlen sírás, világnak hazuga,

Arconköpés, hideg, álmatlan éjszakák,

Rideg, érzéstelen, veszélyes világ.

S ezt sírom annyira? Ezt a pöcegödröt?

Istentelen káromlást, vérlázító közönyt?

De lassan belátom. Tényleg nincs visszaút.

S búsan, reménytvesztve átléptem a kapút.

Maszk - prológus

Kopár volt a szoba, s hideg a kő.

Vércseppek illata, feláztatott föld.

Kuporgó árnyék, bicskasercegés,

Mahagóni fából kiálló réz.

Egy kislány bicskával maszkot faragott.

A gyertyafény lángja lassan lobogott.

A kislány megrezzent: Belé vájt a tőr.

A maszk véres lett, ezer darabra tört.

A kislány sírni kezdett, néma zokogás,

De úgy érezte: a maszkja készen állt.

Forró viasszal rácsepegtetett,

A véres, törött maszkja érzi: Készen lett.

Megfogta a rézkést, s arcába vájt,

Érezte a bőrén saját illatát.

Megalvadt vérét a szélekre kente,

Véres, könnyes arcát immár maszk fedte.

Az álarc mosolygott, talán nevetett.

A lány végre boldog, s elfeledett lett.

Kitagadott

Kitagadott a klán, a nagy, híres aranyvér,

Én ereimben csak sár csörgedez: mondák.

Kitagadott a szó, kitagadott az ütés,

Te senkinek nem kellesz, te semmit nem érsz: mondák.

S én lassan elhiszem. Elhiszem, hogy sár a vérem,

Elhiszem a vádakat, Elhiszem az átkokat,

Elhiszek már mindent: Hisz, kitagadott volnék.

Nincs családom, nincs hazám: Igazam sincs.