A kislány vére, bizony, csapongani kezdett,
Felnézett a plafonra, kiutat keresve.
Eltűnik élet a pirospozsgás maszkból
Rúg egyet a hegedűn, csak még egyet, dacból.
Ejnye-ejnye, kislány! Neveletlen kölök,
A szerelmes hegedűmért mondtam már, hogy ölök?
Tágra nyílt szemekkel a férfi arcát lesi,
Leguggol a földre, s a törmeléket szedi.
Tessék, visszaadom. Nyújtja át a lomot,
A muzsikus a kezét nézve mélyről sóhajt nagyot.
Reménytelen eset. Pedig csak jó szándék
Vezetett még akkor, hogy szépüljön a látkép.
Szépüljön a látkép egy vándormuzsikussal,
Ki boldogságot oszt, és ragyog, mint a hajnal.
Az arcod is rémisztő. Mintha álarc lenne,
S egy gyönyörű, de szomorú arcot takarna be.
Vagy tévedek? A kislány hevesen ellenzi,
Ne aggódjon Uram, Ezt ön nem is hiszi.
Inkább menjünk innen, hosszú még a nap,
Világot kell látni, míg jő az alkonyat.
Azzal kettesben az erdő felé mentek,
Egyik kicsit távol, másik hőn sietve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése