Álltam a tükör előtt. Csak álltam előtte, s számomra alig ismerős alak nézett vissza rám.
Mosolygó arc, szélfútta haj, elkenődött smink, ápolatlan kezek.
De ki ez az Ő?
Még inkább elmosolyodott, ahogy én is mosolyogtam rá. Megérintette hideg síkján az arcom, megsimította, és lágy hangon szólt felém:
- Ostoba.
Ismerős a hangja. Ismerős az érintése, a mosolya. Hajdan ilyen voltam én is.
Mondd meg nekem, barátom, ki ez a lány?
Olyan ismerős…
A lány ismét arcomat simította. Először lágyan, majd erőteljesen, végül bele is csípett.
- Tényleg nem tudod, ki vagyok?
És már csak a csattanásra tértem magamhoz. Megsemmisülve, üveges szemekkel meredtem saját tükörképemre, tenyeremmel az arcomon.
Valaha Ő, Én voltam, és bár testét még mindig én birtoklom, két különálló életet élünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése