A szél heves hangjai tépték az árbócom,
Kezemben a kormány, alig, alig perdül.
Posszeidón haragja repíti az mélybe
Mit egye jobban tép, mi egyre jobban csendül.
Csendül a sok arany, csendül lenn, a mélyben,
Csendülnek társaim kardjai, lándzsái,
Fülemben vízhangzik halálhörgés zaja,
Vízhangzik a szél, örök valóságig.
A szökőár sodrását egyre inkább látom,
Egyre tehetetlenebb, egyre búsabb vagyok.
Az utolsó perceimet vígan fogom élni,
A remény csak a halál, hisz egyedül maradok.
Hol van a rum? Hol van, mert nincs velem,
Nincs velem az egyetlen, legbarátabb ital.
Nincs velem, hogy sírva haljak, nevetni nincs erőm,
Nincs velem, hogy megihassam, s lehessek nagy bitang.
Pedig vágyom rá: Vágyom égésére,
Bárcsak torkomban érezhetném ízét.
Mint a tökéletes csók, legfinomabb falás,
Nincs itt, hogy érezhessem megérdemelt mézét.
Utolsó kívánság? Csak rumot, rumot, rumot,
Rumot a szajhának, rumot a a barátnak,
De legfőkébb nekem. Rumot akarok csak,
S megosztani Vele. Rumot a halálnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése