Eladni a lelkemet
Azt mondják, amikor az ember a halála órájában tengődik,
maga előtt látja élete történéseit. Minden bűnét, minden boldog percét, amire
úgy hiszi, érdemes emlékezni.
Nem látok semmit. Nem
látok semmit, amit elfelejtettem volna, mert minden az agyamba vésődött már.
Anton Winkel vagyok,
62 éves.
Elmondhatom magamról, hogy gazdag, pazarló életet éltem.
Kinyitottam a szám, és már minden előttem termett. Talán, ezért nincs bennem
meg az, hogy szánjam-bánjam most az életem. Túlontúl hosszú volt. Egy fertő,
amit nem kívánok senkinek.
Miért?
Kinek is ne kívánhatnék annál többet, hogy átérezze a
helyzetem?
Ilyet is csak egy ízig-vérig önimádó mondhat.
Nem mondom, hogy másabb volnék, mint bárki más. Tudom, hogy
másabb vagyok. Tudom, mert érzem Őt az agyamban. Érzem, ahogy vergődik, ha nem
azt teszem, amit ő mondd: Csak hogy hozzak fel egy példát.
Az I. Világháború után, mint leszerelt, 20 éves pilóta, nem kergethettem
az álmaim felhőtlenül. Az egyetem ahová jártam romokban állt, de az is
lehetséges, hogy nyoma sem maradt. Munkalehetőség alig akadt a nemrég döntő
vereséget szenvedett Németországban, és mivel sok mindenhez nem értek a
repülőgép vezetésen és az íráson kívül, inkább írtam. Megélni természetesen nem
éltem meg, szóval annyit tehettem, hogy egyik menedékhelyről a másikra
kóvályogtam.
Annyi pénzem volt csupán, hogy néha megigyak egy sört, egyek
egy kenyeret, vagy megvásároljam használtan a német irodalmi folyóiratokat,
abból tudjak művelődni. Mint minden fiatal, zsenge hajtás, én is nagyratörő
álmaimnak szerettem volna élni. Amint ez a mámor átsuhant rajtam, úgy éreztem,
tavaszodom belülről. Amikor ez nem vegyült az ájulásig hajtó éhségérzettel,
egészen barátságos helynek tartottam az utcát, és hasznosnak a barangolást
Berlinben.
Akkoriban senkinek, és semminek nem hittem. Nem hogy hinni,
gondolkodni sem tudtam.
Elvakított az erős fény, az a természetellenes világítás,
ami az akkori világra vetült. Minden szép, minden jó, hisz vége a háborúnak. Én
is szerettem volna mindent ilyen delíriumködben látni. Valahogy helyette csak a
bűzt éreztem, ami elárasztotta az utcákat, és a sötét, kilátástalan
nincstelenséget.
De mint bárhol máshol a világon, a demagógia a német
lakosságon is működött. Elhozzák a demokráciát? Világuralomra törünk? Túlvilági
erők fognak minket segíteni?
A harmadiknak hittem. Akkori elkeseredett világomban a
csordaszellem hajtott csak hogy akkor, azon a verőfényes tavaszi délután én is
elmenjek egy okkultista találkozóra.
Csordában szép az élet, mondani szokás teljesen jogosan: Én
is bedőltem a hívó szónak. Bedőltem annak, hogy nem én, és nem a szomszéd
irányítja a világot, de még az amerikaiak sem. Nem mi, hanem ott fent. Vagy
éppen lent. A sikátorokból nyíló pinceajtók megannyi boszorkánylabort, szekta
székhelyt óvtak a látványosság előtt. Én írni akartam, az Isten szerelmére!
Írni, gazdagnak lenni, sört inni, aludni, jókat enni, szeretkezni. Igazságot
akartam. Igazságot!
A démonok nem rosszak.
Jók, és kedvesek. Ha a szívedbe fogadod őket, fognak segíteni. Nekem is
segíteni akarnak, hogy tudjak írni. Láthatok minden álmot, ezt ígérik nekem.
Ezt ígérték nekem. Belial jön, és segíteni akar kárhozott lelkemen.
Hittem nekik, akkor, életemben először hittem valakiknek.
Öt év alatt annyi gyönyörű álmot láttam, hogy írtam hat
regényt, és kiadtam két verseskötetet. Engem ünnepeltek. Kijutottam Angliába,
ahol minden másabb, mint Németországban: Csillogó szalonok, kellemes légkör és
zene. Az emberek szerettek. Szerették az írásaimat. Én pedig nem voltam rest,
viszont szerettem az életet. Az élet volt az egyetlen szerelmem, minden egyes
nap odaadtam neki magam, és élveztem őt.
Belial. Ő volt az a démon, akit életnek neveztem, akivel
összekötöttem az életemet, aki az agyamba költöztette egyik szolgáját, hogy
beteljesítse az álmaim.
Álmodhattam, amennyit csak akartam, így írhattam ennyi
művet. Mindent az álmaimból építettem fel, nem csak átvitt értelemben.
Álmaimból vehettem meg ezt a palotát, ahol most élek, most szenvedem el bűnöm
következményeit.
Bűnöm? Szóval mégis megbántam valamit? Igen, abban a percben
megbántam egész életem, miután rájöttem, én már nem is létezem.
Isteni sugallat? Hagyjuk már.
Mikor nem akartam álmokat látni, Belial akkor sem hagyott.
Mikor nem áldoztam rendesen vért neki, rémálmokat szórt reám. Fájdalmas,
borzalmas álmokat.
Úgy döntöttem akkor, véget vetek ennek a köteléknek. Gazdag
vagyok, híres, mi kellhet több nekem? Hol itt a bonyolultság?
Ő azt mondta, már
eladtam neki a lelkem. És amit már eladtunk egyszer, nem lehet csak úgy visszakapni.
Ez volt életem egyik legnagyobb ámokfutásának kezdete. Vissza akarom kapni a lelkem!
Kiröhögött. Azt mondta, addig gyötör, ameddig fel nem adom.
Igazán? Próbáljuk ki!
Ekkor voltam huszonöt éves. Naiv voltam, mennyire naiv.
Akkoriban már nem az írás volt a célom: Az volt a célom,
hogy visszakapjam, ami az enyém.
Ekkor kezdődött meg az a küzdelem, küzdelmem az Ördög ellen:
Ami 5 agyvérzéssel, utcára kerüléssel, magánnyal járt.
Öt év alatt elvesztettem mindent. Harminc évesen pontosan
ugyanott voltam, mint húsz évesen. Ez aztán jellemfejlődés!
De Belial még mindig a testemben állomásozott. Egyre jobban
uralta az elmém, egyre vadabb álmokat láttatott velem, egyre inkább az őrületbe
kergetett. Annyira megtetszett neki a játék a „lebomló szeméttel” –ahogy ő
nevezett engem-, hogy már nem egy démonát erőszakolta belém, hanem saját magát.
Minél jobban szenvedtem, annál többet írtam. Pedig akkorra
már meggyűlöltem a pennát, és a papírt. Az őskorba visszamentem volna, csak had’
ne kelljen ismernem a betűket.
Mégis írtam, és hogy éhen ne haljak, ki is adtam őket. Még
egyszer debütáltam, még egyszer felfedeztek, még egyszer jött ugyanaz a
rivaldafény, mint 20 évvel ezelőtt. Már nem az álmaimból, hanem a véres
verejtékeimből, és könnyeimből építkeztem.
De a célomat sohasem értem el. Belial még mindig kínoz,
egyre jobban leépíti az agyam, egyre jobban zsibbadok, úgy érzem, mindjárt
meghalok.
Még is csak vissza tudtam emlékezni. Milyen érdekes.
Most könnyű.
Igazán könnyű…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése