Cressendo

Üres.

Minden üres, akárcsak a vízhangzó hangversenyterem. Gyermekzsivaj, a felkészítő tanárok üdvrivalgása volt az, ami némiképp megtörte a csendet hajdanán, de már mindenki itt hagyta az orgonát, a hangszereket.
Ebben a némaságban ültem a zongora előtt, tudván, nincs az az ember, aki meghallgatná őrjítő zenémet.
A nap lemenő aranya átjárt mindent, talán még a szívemet is próbálta meghódítani. Semmi esélye, azt hiszem.

Közétek tartoznék? Ugyan, ne nevettess.

Atonális dallamok, zord cressendo, oda nem illő harmóniák. Kaotikus ez, akárcsak egész lényem. Mert nekem minden kell, de semmi sem elég megfelelő.

Mikor még boldog voltam, érdekes, beértem a közös éneklésekkel, az énektanár dicséretével, egy közepesen nehéz, de szívélyes melódiával. De ezek nekem már nem kellenek.

Addig élek, de felgyújtom az összes kottát, s rajtuk pirítom szénné az összes embert, aki valaha is tettetett, erőltetett mosollyal zenélt, énekelt. Égjenek csak együtt a parasztkantátákkal, gyermekdalokkal, Für Elise-ekkel, dubstepekkel, metál zenékkel.

Az ezzel járó füstmérgezés pedig mindenkinek szól, aki valaha is hamis szavakkal állt az én legkedvesebb szerelmemhez, a zenéhez.

Amint álmom teljesül, tömegsírjaik felett fog felcsengeni az én játékom, az a szörnyűség, könny és veríték, amit úgy utáltak, úgy nem értettek. Remélem, a pokol kapujában is ez fogja őket kísérni a tranziton.

A dallamnak vége. Könnyekkel áztatott szinfóniámat a megfelelő pakkba tettem, azt a hátizsák legmélyebb bugyrába. Kerestek, hívtak, de nyájas szó rám nem hatott. Jobban járt az illető, hogy szavamat se hallotta.

Azt hiszem, most rágyujtok egy cigarettára.