Az az átkozott unalom. Jogos, nem mindent kéne azonnal feldobnom ide, ezáltal szennyezve a környezetem.
Tudod mi? Nem érdekel.
Errefelé mindent csend borít. Rajtam csak egy lepel, amin a keleti szél átfúj. Ahogy az anyagon, rajtam is átfúj eme bizonyos szél.
Lyukas vagyok. Lyukas, mint egy szita, lyukas, mint egy ágyúval kilőtt hajóoldal.. Olyan lyukas, üres, hogy még a lélek is kifolyt belőlem.
A lélek úgy hagy el engem, akár a vér a haldokló testet.
Rájöttem, én nem felejtettelek el. Itt vagy, mint egy kinzó migrénes fejfájás, ékkel és egy fémmel, hogy tovább faragd a lyukat a mellkasomban. Még mindig nincs szabad átjárkálásod, legalább is te ezt hiszed.
Igen, ezt hiszed te öntelt, fafejű barom.
Egyetlen mentsváram csupán a tompa zsibbadás. A lónyugtató, amit a karomba döftél. Erősebb, mint 10 orrbaszívott Rivotril.
Tompa a fájdalom, tompa az ék, tompa az emlék is.
Tompa és csendes. Nyugodt és békés.
Ilyen az én haldoklásom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése