Fogságban

Még egy régi, I. Világháborús pályázatra íródott versem. Kellemes olvasást!

Nem is tudom, mikor volt,

Mikor a honfi elhurcolt,

S bezárt és megalázott

És rám verte e rabláncot.

Nincs új nap nincs új remény.

A hideg falak reszketnek,

A csempepadlón vércseppek,

Puska ropog, ágyú zúg

Korbács csattan, szakad, búg.

Nincs új nap nincs új remény.

Osztrákok és németek,

Gyarló, és szent életek,

Nő vagy férfi? Egyre megy.

Az ellenségnél nincsen kegy.

Nincs új nap, nincs új remény.

A bátrabb rabok lázadnak,

A gyávább rabok elbújnak,

De értelmetlen. Nincs esély,

Így a csend lesz jobb erény.

Nincs új nap, nincs új remény.

S ki ellenszegül, meg is hal.

A honfi, arcán mosollyal

Szúrja hátába a kést,

Hogy hallhassa a kínnyögést.

Nincs új nap, nincs új remény.

Nem is tudom, mikor volt,

Mikor a honfi elhurcolt.

Évek óta vagyok itt

A halál lenne csak meghitt.

Nincs új nap, nincs új remény.

De hirtelen a puska hallgat

S örömóda szól a zajban.

A vérszag végre szertefoszlok,

Helyébe szélillat oszlik

Szívem lassul, dalom végez,

Ajkam csak egy dolgot kérdez:

Van új nap, van új remény?

S a válasz: Odaát remélj.