Óránként

Elmélkedés, gondolatok, ezekből mind éjszakai verzió.
Unatkoztam.
Kellemes olvasást!
Sípszóra mindenki homokba dugta a fejét. Egy, kettő, egy, kettő. Tűzött a nap, élet vagy víz sehol, csak egy csapat ember, egymás mellett állva. Ha vonalzót raktam volna a fejükre, teljesen vízszintes lett volna. Ugyanazok a színek, ugyanaz a haj, ugyanaz a szem. Fekete, pupillák nélkül.
Az elől masírozó kapitány belefújt a sípba. Egy, kettő, egy, kettő. Az összes arc eltűnt. A térdek egyenesen, a hát egyenesen, a szemek nyitva. Az összes oszlop félig lógott a homokban, fejjel és arccal előre.
Fél perc után szünet következett. Az elől még mindig masírozó kapitány ennyi időt adott mindenkinek, hogy kiköphesse a homokot a szájából, kikaparhassa a szemcséket a szeméből. Biztos irritálhatta őket, bár a látásukat így, vakon, nem hinném, hogy zavarta.
Letelt a fél perc, sípszó, és a történet megismételte önmagát. Egy, kettő, egy, kettő.  A harmadik sor, balról negyedik embere térde megremegett. A kapitánynak mintha röntgenszeme lenne, azonnal észrevette, és odasietve rávágott egy hatalmasat az ember térdére.
- További két perc.
Egy, kettő, egy, kettő.
A kapitány hangja visszhangzott a térben, mind az öt sor összes embere néma csöndben, fejjel a földben állt. A földben lévő gödrök is szabályosak voltak, minden átmérő pontos, mintha személyenként öntötték volna ki azokat. Mindenkinek személyre szabott, mégis tökéletesen egyforma gödör. Egy, kettő, egy, kettő.
Egy halk nyikkanás, ennyi zavarta meg a masírozást. A kapitány minden ízében megremegett, a második és harmadik visszhang pedig egy koppanás, és egy köhögésroham. Előbbi a kapitány botja, utóbbi a harmadik sor, balról negyedik embere.
- További öt perc!
A kapitány immáron a sorok között is elkezdett ellenőrizni. Egy, kettő, egy, kettő. Néha idesuhintott, néha oda, és ahova ért, ott rögvest kiegyenesedtek a lábak, megremegtek a törzsek. Percek múlva végigért az összes soron, amikor a távolból újabb köhögésrohamot hallott meg.
- Ki merészeli?...
 A hangja fenyegető, a szeme villant. Egy, kettő, egy, kettő. Idegesen harapott a szájába, a pálcájával suhintva kezdte el ismét járni a köröket. Kopókutyaként leste az embereket, minden rezdülésüket, mire megtalálta a hang forrását. A test immáron közvetlenül a cipője előtt zihált, majd újabb rohamba csapott át tüdeje. Kidugta szürke egyenruhájából bal kezét, azzal mart bele saját lábába. Az utolsó köhintés után adta fel, és immáron hét perces büntetése után kénytelen volt kiszabadítania fejét a gödörből.
Az arc teljesen poros és undok volt, amely visszanézett a kapitányra. Fekete szemeivel fel és oldalra nézett, a köhögésroham pedig semmit nem csillapodott. Kapkodta a levegőt, törölgette az arcát, összeesett a gödör mellett.  Egy, kettő, egy, kettő.
A kapitány arca hirtelen váltott nyugalmasból groteszké, és mintha eddig csak takarékon működött volna, erőszakosan rántotta meg az embert, gallérjánál fogva.
- Mégis ki mondta, hogy szünet van, he? Te utolsó kis nyomoronc! - Azzal ő maga nyomta vissza a fejet a gödörbe, ráadásképp lábbal is. Pupillái egyre csak szűkültek, arcán és nyakán kidülledt egy ér. Csapzott haja most izzadtan lógott homlokán, tekintetében az őrület csillant.
- További tíz perc minden kis rohadéknak, főleg ennek, itt! És aki még egyszer megpróbál mást tenni az utasításon túl, azt seggbe lövöm!
Egy, kettő, egy, kettő.
Az utasítást mindenki hallhatta, így ismét békés csönd áradt a sorokra. Egészen kerek három másodpercig, mikor kemény lövéshang hallatszott, szinte mögüle. Derekánál csípős, kimondhatatlan fájdalmat érzett, üvöltésébe az egész tér belezendült. Mélyről kapkodta a levegőt, a sokk hatására hátranézni is elfelejtett. Háta tájékából csöpögött a vér, átáztatta zöld egyenruháját.
A szája remeg, a keze is remeg, mikor végigsimít ott, konstatálva a vérzést. Szeme sarkából hátrapillant, mikor egy koszos arcú, magas embert lát meg maga előtt, az ő revolverével.
Harmadik sor, balról a negyedik.
Egy, kettő, egy, kettő.
- Jó ötlet, kapitány - a fekete szempár mélyen nézte a kapitányt, egyre inkább tűnt el belőle a feketeség. Íriszében lassan fehér körvonal, majd egy barna csík mutatkozott. A kapitány pedig egyre feketedő szemével bámult vissza támadójára, mindaddig, míg meg nem vakult teljesen.  - Finom a föld, nem kell aggódnia, Uram.
Azzal a szolgából lett kapitány eltolta maga előtt a régit, fejét a saját gödrébe nyomta. Kétszer meg is taposta, biztos legyen az illeszkedés, majd mellétérdelt, letépte róla kapitányi egyenruháját. Gyorsan kicserélte a két ruhaneműt, a vérfolt immár az ő hátán éktelenkedett. Mehet a többi mosatlan vérfolt közé.
- Tehát, aki követni óhajtja a rendbontó cselekedetét, további negyven percet tölthet odalent! Na mi lesz már, fél perc szünet!
Az emberek ismét felemelkedtek, megtörölték arcukat, kivéve egyet, a harmadik sor bal széléről. Körülötte már egy egész vértócsa éktelenkedett, és úgy kaparta körmeivel a lábát, mintha az élete múlna rajta.

Egy, kettő, egy, kettő. Tizenkettőt mutat az óra, majd egykor eljátszódik ugyanez. Nem sietünk sehová.