Kisnovella sorozatommal csupán unalmamat űzöm, és nem is gondolom, hogy más lehetne. Tudjátok, a fránya tárhely kérdés...Okés, tehát elkezdem.
Kellemes olvasást!
Elbűvölve
Azt hiszem, nem sokban különbözhetett egy úthenger nyomása attól, amit akkor éreztem. Ahogy megláttam az arcát, a pupillám többszörösére tágult, a szívem hevesen verni kezdett, a testem minden ízében remegett. Éreztem azt a szétáramló nehézséget az elmémen abban a pillanatban, ahogy azt a képet vizslattam. Nem volt valami túl jó kép róla, hozzátenném. Mosolygott, ahogyan ritkán szokott, az alapozóját minden bizonnyal aznap teljesen elfelejtette. A kép fekete-fehér, és pixeles volt, ahogy csak egy rossz képmanipulátor dolgozik.
De kit is érdekelhet, ha így megfogott egy kép?
Egyre inkább csak néztem a képet, mélyre kapkodtam a levegőt, mint aki meg akart fulladni. Nem nézett a kamerába, így nem volt meg a szemkonktaktus. Bárhogy is helyezkedhettem volna a székben, akkor sem nézett volna a szemembe. Az úthenger ismételten átszánkázott a gondolataimon.
Ez után ha jól emlékszem, kimentem cigizni. Néztem a szürke semmit, de közel sem volt olyan szürke, vagy fekete és fehér, mint az a kép. A sötétség szürkesége körülölelt, mifelénk térkivilágítás sincs. Ahogy hold sem volt, úgy álltam a semmi szürkeségében, a szürkeség semmijében. Az úthenger bizonyára megunta a fel-alá gurulást, a szívemről fokozatosan csökkent a nyomás. Az utolsó slukkot gyomorba szívtam, az égő csikket pedig már a szobám falán nyomtam el.
Abbamaradt a remegés, a libabőr, abbamaradt minden. Maradt összesen két kérdés, amit meg kéne válaszolnom, első soron magamnak.
Ez vajon valóság, vagy csak magányom segélykiálltása, hogy én is itt vagyok? És ha az előbbi, ez normális vajon?
Nem, teljességgel valóságtalan. Úgy döntöttem, valóságtalanná teszem, múló hóborttá. Úgy döntöttem, hogy a személy neve egy jó darabig csak az én fejemben fog élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése