A Reményhez

Mielőtt olvasnátok, szeretném elmondani nektek, milyen alkalomból készült eme vers.
Van egy unokahúgom, hét éves. Súlyos leukémiában szenved, emellett már 5 daganattal kellett megküzdenie (nem vicc). A kórházban kell feküdnie húsvétkor is, ezért vettem neki egy emlékkönyvet. Az első oldalán található a vers írott változata.

Kellemes olvasást :)

Egy kalóz utolsó kívánsága

A szél heves hangjai tépték az árbócom,

Kezemben a kormány, alig, alig perdül.

Posszeidón haragja repíti az mélybe

Mit egye jobban tép, mi egyre jobban csendül.

Csendül a sok arany, csendül lenn, a mélyben,

Csendülnek társaim kardjai, lándzsái,

Fülemben vízhangzik halálhörgés zaja,

Vízhangzik a szél, örök valóságig.

A szökőár sodrását egyre inkább látom,

Egyre tehetetlenebb, egyre búsabb vagyok.

Az utolsó perceimet vígan fogom élni,

A remény csak a halál, hisz egyedül maradok.

Hol van a rum? Hol van, mert nincs velem,

Nincs velem az egyetlen, legbarátabb ital.

Nincs velem, hogy sírva haljak, nevetni nincs erőm, 

Nincs velem, hogy megihassam, s lehessek nagy bitang.

Pedig vágyom rá: Vágyom égésére,

Bárcsak torkomban érezhetném ízét.

Mint a tökéletes csók, legfinomabb falás,

Nincs itt, hogy érezhessem megérdemelt mézét.

Utolsó kívánság? Csak rumot, rumot, rumot,

Rumot a szajhának, rumot a a barátnak,

De legfőkébb nekem. Rumot akarok csak,

S megosztani Vele. Rumot a halálnak!

Arculat

Üdvözlet : )

Mint láthatjátok, új kinézetet varázsoltam az oldalnak. Személy szerint büszke vagyok az eredményre, 

bár, ha megfigyelitek, a háttér ismétlődésével van egy kis hiba...

Remélem, azért nem annyira szembeötlő :)

Még próbálkozom a legjobb eredmény eléréséért. 

Egy új oldal érhető el az oldalon: Egy kis zenelista, hogy írás közben milyenféle zenék szoktak megihletni. Érdemes meghallgatni : ) ( megtaláljátok alulra görgetve "Music." néven)

Maszk - 3. dal

Hamar beköszöntött a didergető alkony,

Egy tisztás, egy fával lesz mostan szálláson.

A két utazó fáradt, éhes, mint a farkas,

- Most elmegyek vadászni. Arra kérlek, halgass!

A muzsikus így szólt, s a kislány mélyen sóhajt,

A fa alá kuporog, ott várja a hajnalt.

A muzsikus az éjben lassan lopakodik,

Hírtelen meghallja: Két őz viaskodik.

Egy sűrű bozótosban csöndben elbúvódik,

Várja, midőn ölébe őzvacsora hullik.

De ahhoz soká vár, lassan elaluszik,

Az őzvacsora tova, a hold is kialuszik.

Nem sokkal felriad, nem tudja, most hol van,

De rögvest észbekap, míg megkordul a gyomra.

Csöndben, lopakodva ismét prédát keres,

Hideg ez az éjjel, haja menten deres.

Hamar neszt fülel, résen körbetekint,

Merről jön a vacsora? Nem téveszti megint!

Egy róka és egy farkas. A vonyításból tudja,

Hogy az egyik tovafut, másik felérohan.

Szélsebes a gyorsfutam, egyre szélsebesebb,

Megvárja a végét, melyik lesz rendesebb,

Hogy fogja magát, s önként rohan a csapdába,

Amit a muzsikus készített futtába.

Lesben áll,s egyrecsak a zsákmányt szuggerálja,

S a vacsorát immár a zsákban találja.

Vonyít, üvölt, csahol a hajnal világába,

Az elejtett vad: Vissza az éjszakába.

Hasztalan

Mielőtt elolvasnád, egy kis magyarázattal szolgálom a verssel kapcsolatban.
Nagyon kusza, tudom. Értelmetlen is lehet. De jelenleg úgy gondolom, ez fejezi ki legjobban lelki állapotom. Lehet túl absztraktra sikeredett, sajnálom.

Vágyálom

Kellemes lágy szél, őszi levelek,

Cigarettám füstje az arcomba lebeg.

Alig látok tőle, hol lehetek én?

Elfolytott bánatim tengerfenekén.

Lassan megfáradtam, földön elfekszem,

Hidegnek tenyere simítja testem.

Körülölel lágyan, lassan elringat,

Pihe-puha takarót hint rám a bánat.

Apró motoszkálás, könnyű szárnycsapás,

Kellemetlen zaj, fájó pókmarás.

S lassan elalszom. Az altatódal lágy,

Lényem minden szegletét elönti a vágy.

Vágy egy jobb életre, vágy egy szép szóra

Vágy egy kedves arcra, vágy egy mosolyra,

Vágy a szabadságra, vágy egy barátra,

Vágy a szentül hitt, hősi halálban.

Haladtam előre, nem sodort az ár,

Törtetek a vég felé, célbaértem már.

Aztán felébredtem. Üres a szoba,

Üresek az álmaim, elszálltak tova.

Monológom - A tükör

Álltam a tükör előtt. Csak álltam előtte, s számomra alig ismerős alak nézett vissza rám.

Mosolygó arc, szélfútta haj, elkenődött smink, ápolatlan kezek.

De ki ez az Ő?

Még inkább elmosolyodott, ahogy én is mosolyogtam rá. Megérintette hideg síkján az arcom, megsimította, és lágy hangon szólt felém:

- Ostoba.

Ismerős a hangja. Ismerős az érintése, a mosolya. Hajdan ilyen voltam én is.

Mondd meg nekem, barátom, ki ez a lány?

Olyan ismerős…

A lány ismét arcomat simította. Először lágyan, majd erőteljesen, végül bele is csípett.

- Tényleg nem tudod, ki vagyok?

És már csak a csattanásra tértem magamhoz. Megsemmisülve, üveges szemekkel meredtem saját tükörképemre, tenyeremmel az arcomon.

Valaha Ő, Én voltam, és bár testét még mindig én birtoklom, két különálló életet élünk.