Impressziók - 3. rész

Kisnovella sorozatom harmadik részével jelentkezem. Kellemes olvasást!

Impressziók - 2. rész

Kisnovella sorozatom 2. részét olvashatjátok. Kellemes olvasást!

Impressziók - 1. rész

Kisnovella sorozatommal csupán unalmamat űzöm, és nem is gondolom, hogy más lehetne. Tudjátok, a fránya tárhely kérdés...Okés, tehát elkezdem.

Kellemes olvasást!

Danse Macabre

És az előző meglepődöttségem tovább fokozódott, hiszen majdnem egy héttel rá tudtam írni egy másik verset is. Remélem, elnyeri tetszéseteket :)

Visszamehetnék e...

Meglepően régen nem írtam verset. De úgy, egyáltalán semmit. Nem is mondanám, hogy felettébb jól sikerült, mindenesetre, örülnék, ha elolvasnátok. :)

Az eső hangja

Szürkületben dübörög a zápor. Dübörög a bukóablakon, dübörök a földön, beleremeg minden. Halk s mégis hangos. Felráz és megnyugtat. Érces dallama símogat, körülölel, nem ereszt.
Nem ereszt már sosem, nem is akarom, hogy elengedjen eme fogság.
Az eső elnyomja szomorgó énekem. A vékony hangom, amelyet a cigarettaszagú ajkaimból préselek ki kétségbeesetten. Elnyomja hangom, elnyomja könnyeim. Elnyom mindent a dübörgő eső.
Kiabálj, ordíts, harsogd túl a láthatárt! Ne hagy senkit szóhoz, nyomd el a hangokat és a könnyeket.
Ne hagyd élni a virágot, ne hagyd élni a fát! Tápláld a folyót, hogy mindent elmosson az ár! Mosd át a földet, szívj ki minden életet, te éltemet adó gyönyörűség. És aztán adj nekem mindent.

Én is ezt teszem, szüntelen órák óta. Adok, kapok. Elveszek és elvesznek tőlem. Többet kapok, mint amennyit adok. Hisz enyém lehet ez a mennyei zaj, ez a világtalan messzeség, ez az eltelítő mélység.
Mert a dübörgést, a beteljesedést soha, senki nem veheti el tőlem. Még az eső áztatta világ sem.

Cressendo

Üres.

Minden üres, akárcsak a vízhangzó hangversenyterem. Gyermekzsivaj, a felkészítő tanárok üdvrivalgása volt az, ami némiképp megtörte a csendet hajdanán, de már mindenki itt hagyta az orgonát, a hangszereket.
Ebben a némaságban ültem a zongora előtt, tudván, nincs az az ember, aki meghallgatná őrjítő zenémet.
A nap lemenő aranya átjárt mindent, talán még a szívemet is próbálta meghódítani. Semmi esélye, azt hiszem.

Közétek tartoznék? Ugyan, ne nevettess.

Atonális dallamok, zord cressendo, oda nem illő harmóniák. Kaotikus ez, akárcsak egész lényem. Mert nekem minden kell, de semmi sem elég megfelelő.

Mikor még boldog voltam, érdekes, beértem a közös éneklésekkel, az énektanár dicséretével, egy közepesen nehéz, de szívélyes melódiával. De ezek nekem már nem kellenek.

Addig élek, de felgyújtom az összes kottát, s rajtuk pirítom szénné az összes embert, aki valaha is tettetett, erőltetett mosollyal zenélt, énekelt. Égjenek csak együtt a parasztkantátákkal, gyermekdalokkal, Für Elise-ekkel, dubstepekkel, metál zenékkel.

Az ezzel járó füstmérgezés pedig mindenkinek szól, aki valaha is hamis szavakkal állt az én legkedvesebb szerelmemhez, a zenéhez.

Amint álmom teljesül, tömegsírjaik felett fog felcsengeni az én játékom, az a szörnyűség, könny és veríték, amit úgy utáltak, úgy nem értettek. Remélem, a pokol kapujában is ez fogja őket kísérni a tranziton.

A dallamnak vége. Könnyekkel áztatott szinfóniámat a megfelelő pakkba tettem, azt a hátizsák legmélyebb bugyrába. Kerestek, hívtak, de nyájas szó rám nem hatott. Jobban járt az illető, hogy szavamat se hallotta.

Azt hiszem, most rágyujtok egy cigarettára.